Villanófényben - Vágó Zsuzsi
2018-04-04
Március végétől ismét látható a Budapesti Operettszínház nagysikerű előadása, az Én és a kisöcsém. Eisemann Mihály klasszikusának címszerepében ezúttal Vágó Zsuzsi mutatkozik be, akivel a nézők eddig elsősorban musicalek főhősnőiként találkozhattak. A műfaji váltásról, a Rebecca felújításáról, a Bársony Rózsi emlékgyűrűről és az eddig megtett útról beszélgettünk a művésznővel.
Hogy alakul az idei évadod?


Bár nem volt új bemutatóm, de nagyon sokat dolgozom, folyamatosan játszom és tanítok, amit borzasztóan szeretek, ami nagyon sokrétű munka és teljesen más energiákat mozgat meg bennem, mint a színpadi létezés. Ugyanakkor az Én és a kisöcsém nekem mégis csak premier, ráadásul nem is akármilyen. Óriási kihívás és komoly feladat, mert Kelemen Kató karaktere a szerep palettámon egy vadonatúj színt jelent. Számomra az a legfontosabb, hogy mindig meg tudjak újulni, és úgy érzem, ez a szerep abszolút alkalmas erre. Nem mellesleg februárban újítottuk fel a Rebeccát, ami tényleg jól sikerült. Igazán érdekes és izgalmas volt nyolc évvel a bemutató után most érettebben átgondolni és úgy hozzányúlni újra ehhez a szerephez, hogy elég sűrű, mind szakmailag, mind magánéletileg egy fejlődő, építkező időszak van mögöttem.

Miben változtál az eltelt nyolc év alatt?

Amikor sok évvel ezelőtt először színpadra léptem, szinte kizárólag csak az ösztöneim irányítottak. Ma már sokkal tudatosabban dolgozom. De azt gondolom, el kell telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy a színész ezt a két dolgot össze tudja hozni magában. 2010-ben még sokkal erősebb volt az ösztönös oldalam. Sokszor az jelentett mankót, hogy el tudom énekelni a dalokat. Óriási adomány a jóistentől, hogy ilyen hangi adottságságokkal rendelkezem, de persze abban, hogy így énekelek, nagyon sok év munkája van. Ugyanakkor ma már az éneklés nem mankó, csak egy eszköz, aminek segítségével még jobban ki tudom magam fejezni színészileg.

Szabó P. Szilveszterrel a Rebeccában
A mai Vágó Zsuzsinak miről szól Én szerepe?


Ugyanarról, mint egykor. Akkor egészen közeli párhuzamot tudtam vonni az saját életemmel és a szereppel. Most pedig a régi énemből építkezem, az akkori önmagamat próbálom megkeresni a szerepben. Amikor stúdiósként bekerültem ebbe az intézménybe, a büféig nem mertem feljönni. Elvoltam a kis világomban, csak figyeltem és ábrándoztam. Teljesen oda voltam az itteni miliőtől és attól, hogy olyan művészekkel szívhattam egy levegőt, akiket végtelenül csodáltam. Úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy bemegyek a büfébe. Lehet, hogy fura, de nekem ez szent hely volt. Egy kis nyuszi voltam. Aztán ahogy sorra kaptam a szerepeket, szép lassan kinyíltam és már felmerészkedtem a büféig, ma meg már az egykori ideáljaim közül számosan a barátaim, amire végtelenül büszke vagyok. Ebben a folyamatban, ahogy szép lassan bontogattam a szárnyaimat, találtam meg a párhuzamot a történettel. Egyébként Szabó P Szilveszter, aki Maxim de Wintert alakította, tanárom volt a stúdióban. Rettenetesen féltünk tőle, gyomorgörccsel mentünk az óráira. Amikor megkezdődött a próbaidőszak, leültünk beszélgetni, nagyon kedves volt és végig rengeteget segített. De nem csak ő, hanem a rendező, Béres Attila is, akitől hihetetlenül sokat tanultam. És ott volt mellettem Szulák Andrea, Pálfalvy Attila, Nádasi Veronika, a barátaim. Hiszek abban, hogy úgy lehet igazán jól dolgozni, ha a kollégák jóban vannak egymással, ha odafigyelnek a másikra, ha beszélgetnek. Az egy ilyen közeg volt. De most, az Én és a kisöcsémben is sok-sok segítséget kapok Szendy Szilvitől, Peller Annától, Jantyik Csabitól, Földes Dzsonitól. Nekem szükségem van ezekre a kis támaszokra.

A Magyar Operett Napja alkalmából idén te kaptad a Bársony Rózsi emlékgyűrűt.  Ez elvileg egy olyan elismerés, amit szubretteknek adnak. Hogy-hogy idén mégis téged ért ez a megtiszteltetés?

Kétségtelen, hogy nem az operett munkásságomért kaptam a díjat... Egyébként játszottam operettben, mégpedig a Viktóriában, és a Szerdán tavasz lesz című zenés játékban is. Az évadnyitó társulati ülésen jelentette be Lőrinczy György főigazgató és azt is elmondta, hogy ez egy rendhagyó alkalom, az általam megformált sokféle karakterért, a színpadi sokszínűségemért kaptam az elismerést. Iszonyúan jó volt ezt hallgatni. Nagyon-nagyon boldog voltam, és végtelenül megtisztelőnek éreztem, mert a színházam adta ezt a díjat az eddigi munkásságomért. De ami a legjobban esett, hogy szinte egy emberként állt fel a társulat és állva tapsoltak. Ezt a pillanatot sose fogom elfelejteni. Nagyon elérzékenyültem. Aztán a kollégák egyenként jöttek gratulálni. Mindenki. Fantasztikus érzés, hogy tényleg szeretnek. Nekem ez a legfontosabb, ezzel semmi nem ér fel.

A Bársony Rózsi emlékgyűrű átvétele után
Ez adott egy löketet?


Abszolút. Persze az ember nem a díjakért csinálja azt, amit csinál, de egyfajta visszajelzésre időnként szüksége van. Kell, hogy néha odajöjjenek, és azt mondják: ez most tényleg jó volt. A Bársony Rózsi emlékgyűrű nekem azt jelenti, hogy a színház és a társulat ezzel ismerte el azt a pályán töltött 16 évet, ami annak idején 2002-ben a West Side Storyval indult.  Az elkövetkezendő tíz-tizenöt évre kaptam egy lendületet és egy igazolást, hogy jó úton járok.

Kicsit önbeteljesítő is ez a díj, mert hamarosan az Én és a kisöcsémben mutatkozol be… A musical műfaj sajátságaiból adódóan alapvetően drámai szerepeket játszottál. Mennyire van meg benned a komikusi véna, ami Kelemen Kató megformálásához nélkülözhetetlen?

Bátran mondhatom, hogy megvan bennem. Akik ismernek, tudják ezt… De a Fame-ben már volt lehetőségem, hogy a nagyközönségnek is megmutassam a komikai énemet. Boldogság, hogy erre most ismét lehetőségem nyílik. A másik nagy öröm, hogy végre táncolhatok. Imádok táncolni, de a nagyívű musicalekben erre nem igen volt lehetőségem. Izgalmas, hogy újra felvehetem a tánccipőt. Az operett egy rendkívül komplex műfaj: tudni kell táncolni, énekelni és nem mellesleg igazul elmondani a mondatokat és megélni a helyzeteket.

Szinetár Dóra helyére állsz be ebbe a nagysikerű előadásba. Hogy teremtetted meg a saját Kelemen Katódat?


Most még hagyom az ösztönös lényemet érvényesülni, engedem, hogy átfolyjanak rajtam a prózák, a zenék, az instrukciók, amiket kapok Réthly Attila rendezőtől és a rendezőasszisztensektől, Magyar Gyuritól és Angyal Mártitól, na és persze a kollégáktól. A próbák során mint egy szivacs, magamba szippantok minden információt, mindent, ami építeni tudja a karakteremet és hagyom, hogy megtörténjenek bennem a dolgok. Természetesen megnéztem a DVD-t, de nem akarom, hogy akár a Simon Bogitól, akár Dóritól rám ragadjon valami, ami nem az enyém. Alakulgat, de azt hiszem, igazán a színpadi próbákon fog megszületni, amikor a díszletben egyben lemegyünk, és végre felvehetem a ruhákat. Az a tapasztalatom, hogy a jelmez nagyon sokat segít egy figura megtalálásában.

Kató a darab nagy részében álruhában, fiatal fiúként van jelen a színpadon. Hogyan válsz férfivá?

Az arcomat nem tudom lecserélni, de a gesztusokban, a mozdulatokban, a hanghordozásban igyekszem férfivá válni. A táncok is nagyon pasisak, zsebre dugott kézzel, lazán, ha tetszik, nyeglén kell mozognom. Ezeket próbálgatom folyamatosan Czár Móni koreográfus asszisztenssel. Sokszor mondogatta, hogy még csajosan mozgok, de úgy érzem, napról napra jobban megy, és tudom, ha majd felveszem a nadrágot és a zakót, automatikusan megváltozik a testtartásom is. És persze abban is sokat segít a Velich Rita tervezte, gyönyörű fehér ruha, amikor igazi dívaként, a végzet asszonyaként vonulok be a második felvonás végén.

Énektechnikailag mennyire más, mint a musical?

Ez könnyedebb műfaj, és értelemszerűen a nóták is könnyebbek. Teljesen más a zenei szövet és énekesként is másképp kell felépíteni. Nem ebben érzem a szerep nehézségét, hanem inkább színészként jelent kihívást. Teljesen olyan, mintha egy óriási prózai szerepet játszanék, egy-két zenei "kiegészítéssel".

Van kedvenced részed?

Amikor férfiként először találkozom Willie Andersennel a pályaudvaron. Amikor pasiként megütöm a vállát, hogy szevasz öregem! - azt a részt nagyon szeretem. És nagy kedvencem még az Én és a kisöcsém dal és az a koreográfia, amit arra készített Lőcsei Jenő. Nem tartom magam béna táncosnak, sőt, verseny aerobikoztam, mozgáskultúrám tehát van, de az tényleg olyan bonyolult és nehéz, hogy elsőre azt se tudtam, képes leszek-e megtanulni. Persze azért sikerült és most már élvezni is tudom.


rendezvenyhelyszinek.hu
A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam,
irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)
© 2008-2013, Minden jog fenntartva - Budapesti Operettszínház