Állami kitüntetésben részesült társulatunk három tagja is
2017-08-18
Az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából a Budapesti Operettszínház társulatának három tagja is rangos elismerésben részesült. Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Várkonyi Beáta hegedűművész, zenekari tag, koncertmester valamint Mirtse Réka táncművész, a musical együttes tagja, koreográfus asszisztens. Magyar Érdemrend Lovagkeresztet kapott Fekete Tibor Samu Emerton és Artisjus díjas basszusgitáros, zeneszerző, az éppen negyven éves Korál együttes alapító tagja, aki rendszeres közreműködője a társulat különböző előadásainak, és akinek ez az elismerés egyben a 65. születésnapi ajándéka is. A díjátadót követően művészeink rögtön útra keltek: Várkonyi Beáta Bajára, Mirtse Réka Szegedre, Fekete Tibor Samu pedig Linzbe indult, hogy a Budapesti Operettszínház előadásaiban álljanak helyt.

Mirtse Réka 1985-ben kapott színházi táncművész diplomát az Állami Balett Intézetben. Tanulmányai befejezését követően 1986-ban szerződtette a Rock Színház, 1996-ban a Budapesti Operettszínházba került, ahol immár több mint 20 éve a színház vezető táncművészei közé tartozik. Táncolt klasszikus operettekben és nagysikerű musicalekben, mint az Elisabeth, a Miss Saigon, a Mozart! a Rebecca, vagy a Szentivánéji álom. Évek óta koreográfus asszisztensként is dolgozik.

Mirtse Réka‚ a Budapesti Operettszínház táncművésze
Hogy tudtad meg, hogy meg kapod a kitüntetést?


Vicces volt. Csörgött a telefonom, a kormányhivatalból hívtak. Összeugrott a gyomrom, mit nem fizettem be, mit követtem el? Nem mondhatják el, miért, csak hogy kapni fogok egy levelet, abból minden kiderül. Erősködtem, mégis áruljanak már el valamit. Annyit elmondhatnak, hangzott a válasz, hogy felterjesztettek egy magas kitüntetésre. Teljesen le voltam döbbenve. És ez az állapot azóta is tart. Aztán jött egy email, majd egy másik, és végül kiderült, hogy megkapom ezt az elismerést. Újra meg újra azon gondolkodom, hogy ez hogy történhetett velem.

Minden a balettal kezdődött… Miért akartál táncolni?

Ahogy sok más kislány, én is balerina akartam lenni. Ehhez persze nyilván hozzájárult az is, hogy az unokanővérem, Aradi Mária híres táncos volt, a Holland Nemzeti Balett vezető szólistája, később balettmestere volt. Az édesanyám természetesen beíratott a Budai Táncklubba, majd néhány évvel később sikeresen felvételiztem a Balettintézetbe, ami nagyon nagy szó volt, mert kétezer lányból húszat vettek fel. A hatodik év vége a vízválasztó, akkor van egy nagy rosta. Ott dől el, ki mehet tovább még három évre, aminek a végén balettművész diplomát kap, és ki az, akinek be kell fejeznie a tanulmányait egy középfokú színházi táncművész diplomával. Sajnos én ez utóbbiak közé tartoztam.

Ez mit jelent pontosan?

Azt jelenti, hogy szakképesített táncos vagyok. De én ennél többre vágytam. Tanulni akartam. Indult egy revütánc képző tanfolyam, ahol olyan fantasztikus mesterek tanítottak, mint Lőrinc Kati, Baross Imre, Jeszenszky Endre, Árva Eszter, Berger Gyula. Mellette jártunk Jeszenkszyhez a Semmelweis utcába. Egyik nap jöttek a Rock Színháztól, hogy táncosokat keresnek a Jézus Krisztus Szupersztárba. Azonnal jelentkeztem. 1986-ot írtak. Belekerültem egy olyan közegbe, egy olyan helyzetbe, amit rettenetesen élveztem: a tánc mellett énekelni is kellett és kisebb szöveges feladatokat is bíztak ránk. Nagyon tetszett mindez. Ott is maradtam 1996-ig. Közben persze jártam különféle tánc kurzusokra, akkoriban már több külföldi művészt is meghívtak, így tanulhattam például Bruce Taylortól és Jerry Currytől is.

Milyen volt a Rock Színházban?

Imádtuk egymást és imádtuk az egészet úgy, ahogy volt. Fantasztikus csapat és csodálatos korszak volt, ami aztán a Rock Színház Operettszínházba tagozódásával, itt folytatódott. Ott ismertem meg egyébként Makláry Lászlót és Kerényi Miklós Gábort is, akinek nagyon sokat köszönhetek, és borzasztóan hálás vagyok, mert attól kezdve, hogy először együtt dolgoztunk, mindig vitt magával és erősítette bennem a hitet, hogy szükség van olyan emberekre, mint én. Úgy érzem, hogy akkor is és most is egy erős karakterként és jó csapattagként gondol rám.

Krámer György és Imre Zoltán mennyire voltak meghatározóak a pályádon?

Nagyon. Mindketten. Krámer Gyuri hívott a Jézus Krisztusba és utána is folyamatosan dolgoztunk együtt. Veszprémben például koreografált egy három felvonásos balett estet, abban is táncolhattam. Imre Zolit mindannyian imádtuk. Polihisztor volt, egy karizmatikus személyiség, egy zseni. El akart vinni az akkor alakuló Szegedi Kortárs Balettba. Volt egy pillanat, amikor nem tudtam, mit tegyek. De jól döntöttem. Igazság szerint sok hasonló döntési helyzetbe kerültem az évek során. Például kimehettem volna Hollandiába - a Holland Nemzeti Balettnek van egy utánpótlás csapata, ők kerülnek fel később a nagy együttesbe -, meghívtak egy próbatáncra, de nem mentem el.

Miért?

Mert elég kishitű vagyok. Détár Enikő barátnőm szokta mondani, hogy anti-karrierista vagyok. De nem bánom. Úgy érzem, az élet visszaadta nekem a lehetőségeket anélkül, hogy kérnem, vagy kilincselnem kellett volna.

Mi az, amiért olyan közel áll hozzád a musical?

Annak ellenére, hogy a legtöbb esetben nem mi vagyunk a főszereplők, mégis elengedhetetlen, alapvető alkotóeleme a musicalnek a csapat, az ensemble. Nagyon jó érzés, hogy a hangoddal, a mozdulataiddal te is valódi része vagy a produkciónak. Miután énekelünk és táncolunk is egyszerre, erősebb az összhatás, nekünk is részünk van abban, hogy ami a színpadról lejön elementáris, átütő erővel hat. Az is klassz, hogy zeneileg rendkívül eltérőek egymástól a darabok, így iszonyú sok féle műfajban lehet táncolni. És azért is nagyon jó, mert a musicalekben idősebb karakterekre is szükség van. A mi színházunkban ezt ki is használják szerencsére. Igény van ránk.

Az éneklés sosem okozott gondot? Tudsz egyáltalán énekelni?

A Rock Színházban lényegesnek tartották, hogy az együttes tagjai tanuljanak énekelni és járjanak hangképzésre. Flohr Marcsi volt a hangképző tanárom és Toldi Máriától tanultam énekelni. Nem azt mondom, hogy tudok énekelni, mert az erős túlzás lenne, de nem szoktam hamis lenni, tudom tartani a szólamot és erős a hangom, többen azt mondják, elég egyedi, mélyebb és füstösebb a hangszínem. Hála istennek az Operettszínház nagy hangsúlyt fektet arra, hogy élőben szólaljon meg minden. Így teljesen más energiák jönnek le a színpadról.

Operettekben is dolgoztál?

Igen, volt egy időszak, hogy operettekben is dolgoztam, amikor még kevesebb előadás volt a színházban. Ott nagyon más az igény. Az operettben a mai napig szét van választva a kórus és a tánckar. Szerepeltem a Cigánybáróban, a Montmartre-i ibolyában, de a Cirkuszhercegnőben is, ahol még artistáskodnom is kellett. Az Artistaképzőbe jártam gyakorolni. De a musical a kedvencem.

Melyik számodra e legkedvesebb?

Az Elisabeth. Mondhatnám, hogy van még rengeteg, mert a Rebecca is különleges élmény volt, vagy a Sztárcsinálók, a Miss Saigon. De az abszolút kedvenc, az Elisabeth. Ott valami hihetetlen jó csapat jött össze és elképesztően jó energiák. Fantasztikus érzés volt. Mi voltunk a Haláltáncosok. Az egy külön kaszt volt. Őrületes meló volt, nagyon-nagyon sokat dolgoztunk rajta, de meg lett az eredménye. Óriási siker lett. Számomra ezzel az előadással lett egyértelmű, hogy a Rock Színházban elkezdett szakmai munka itt folytatódik.

Mikor kezdtél asszisztensként dolgozni? Mi volt az első munkád?

Úgy kezdődött, hogy elmentem szülni. Négy év kihagyás után tértem vissza, de az együttesben akkor épp minden hely be volt töltve. A Rómeó és Júliának azonban nem volt aktuális koreográfus asszisztense, ezért tanár úr azt mondta, csináljam azt. Utána jött az Abigél, a Rebecca és a többi. Az az igazság, hogy ez egy nehéz és komplex feladat. Azt gondolná az ember, hogy ha valaki hamar megtanulja a koreográfiát, abból jó asszisztens lesz. De ennél sokkal több ez a munka. Persze fontos ez is, pláne egy olyan darabban, mint mondjuk a Rómeó, ahol van olyan jelenet, ahol huszonöt ember huszonöt különböző dolgot csinál egyszerre. Azt fejben tartani azért nem könnyű. De az asszisztensnek nem csak ezt kell tudnia, hanem ismernie kell az egész produkciót a díszítéstől a kellékeken át az öltözésekig. Emellett pedig ott a munka szervezés, a próba kiírás, a logisztika, a munkarendi értekezlet.

Merre tovább? Mit szeretnél csinálni az elkövetkező pár évben?

Gondolkodtam rajta, de a megoldást még nem találtam meg. Nem igen tudom elképzelni magam a színházon kívül. Egyébként, ha nem ezt a pályát választottam volna, akkor restaurátor vagy régész szerettem volna lenni. Lehetnék, mondjuk jelmezkivitelező, az érdekel. De remélem azért, hogy még jó pár évig ott lehetek a színpadon is, és asszisztensként is számít rám a színház. Nekem valahogy ez annyira gömbölyű volt így. Amikor pár éve megkaphattam a Csillagdíjat, amit a színház dolgozói szavaznak meg, és nekem sikerült kiérdemelnem az együttestől, arra gondoltam, valamit csak jól csináltam. És most itt ez a kitüntetés is. Úgy érzem nem csak nekem szól hanem mindannyiunknak, akik a tapsrendnél ritkán állunk az első sorban, mégis az előadások fontos részei vagyunk. Ez az elismerés azt jelenti, hogy figyelnek ránk, és megbecsülik azt a munkát, amit az együttes végez. Köszönöm nekik is, és köszönöm Lőrinczy György főigazgatónak, Kerényi Miklós Gábor művészeti vezetőnek és Bodor Johanna balett igazgatónak, hogy méltónak találtak erre az elismerésre.

Várkonyi Beáta‚ a Budapesti Operettszínház koncertmestere
Várkonyi Beáta zenei tanulmányait Pécsett végezte. Zenés színházi pályafutását a Pécsi Nemzeti Színház opera tagozatában kezdte, majd 1974-ben felvételt nyert az akkor még Fővárosi Operettszínház zenekarába. 1983 óta az együttes koncertmestere. Olyan neves zeneigazgatókkal dolgozott együtt, mint Gyulai Gál Ferenc, Lendvay Kamilló, Hidas Frigyes, Oberfrank Géza és Bródy Tamás.

Hogy kerültél Pécsről az Operettszínházba?

Pécsi lány vagyok. Nagyon jól éreztem ott magam, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Budapestre jövök. De a párom, aki a Balettintézet elvégzése után a pécsi baletthez került, egy idő után szeretett volna vissza menni Pestre. Választás elé kerültem, végül felmondtam Pécsen. A férjemet az Operaházba nem vették fel, viszont lehetőséget kapott az Operettszínházban, ahol szóló táncosként helyezkedett el. Nekem ekkor még nem volt munkám. A férjem odament Gyulai Gál Feri bácsihoz, aki egy csodálatos muzsikus volt, és megkérdezte, van-e hely a zenekarban. Behívtak egy meghallgatásra és azonnal felvettek. 1974. november 1-én kezdtem. De nagyon hamar szünetet kellett tartanom, mert februárban megszületett a lányom.

Öt hónap után jöttem vissza. Bent ültem a tuttiban, azonban évről évre előrébb kerültem. A harmadik pulttól egyszer csak az első pultnál találtam magam, egészen addig, amíg 1983-ban kineveztek koncertmesternek. Lehár Ferenc Cigányszerelem című operettjében debütáltam. Ezzel kezdődött az a pályafutás, amit most zárok. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ezen a poszton ilyen sok időt eltölthettem. Azt hiszem, kevesen mondhatják el ezt magukról.

Nyilván az évek során sokat változott a zenekar, de alapvetően ez egy jó csapat? Szeretsz itt dolgozni?

Igen, jó csapat, mert kiváló, képzett zenészekből áll, másképp nem is lehetne bírni ezt a feszített munkatempót. Nemrég Linzben, a búcsúztatómon is, ami gyönyörű volt, azt mondtam a kollégáimnak, hogy nagyon szeressék egymást, ne a rossz dolgokra emlékezzenek, mindig csak a legszebb percekre, mert rövid ez a pálya, nem szabad kicsinyes dolgokkal elfecsérelni. Alázattal és szeretettel viseltessenek a zene és a műfaj iránt. Az operett hungarikum, és bár sok helyen játszanak operetteket, mégis az Operettszínház az igazi otthona. Legyenek büszkék erre.

A különböző műfajok közül melyik áll legközelebb hozzád?

Mindegyik. Nem tudnék egyet sem kiemelni, de ha mindenképp választani kell, akkor az operett. Amikor idekerültem, még csak azokat játszottunk, aztán szép lassan megjelentek a musicalek is. Ma már talán fele-fele arányban van a repertoáron a kettő. Az operett természetesen közelebb áll a klasszikus zenéhez, mint musical, a Lehár műveket feltétlenül ki kell emelnem, de a musicalekben is fantasztikus dolgok vannak és olyan zenei megfogalmazások, amit az ember nagy örömmel játszik.

Sokat utaztál a társulattal külföldre. Mennyire viseli meg az embert, amikor elszakadva a családtól heteket kell kint tölteni?

Nem csak a magam, hanem az egész társulat nevében beszélhetek, hisz ugyanolyan családos emberek dolgoznak itt, mint én. Nem volt könnyű. A '80-as évek elején kezdődtek a külföldi turnék, gyakran egy-két hónapra is elutaztunk. Akkoriban még jóval kisebb volt a társulat, váltóink se nagyon voltak, majdnem minden darabban benne voltunk. Mi a férjemmel közösen vettünk részt ezeken az utakon, a kislányom ilyenkor a nagyszülőkkel volt. Egyébként akárhol is jártunk, elég sok helyen megfordultam az évek során, mindig óriási sikerünk volt, imádták az operettet és a zenekar munkáját is nagy elismeréssel fogadták.

Bár a véletlen hozta, hogy az Operettszínházba kerültél, visszatekintve, nem bánod, hogy így alakult?

Nem bánom. Nagyon sok szép emlékem van. És van egy óriási szerencsém, a tehetségem, amit az édesapámtól örököltem és itt kamatoztathattam. Egyébként elég sok zenész volt a családban, a nővérem is hegedült és édesapám testvérei között is többen muzsikusok voltak. Ezzel a tehetséggel kicsit könnyebb volt áthidalnom azokat a nehézségeket, amiket más csak nagyon sok munkával és véres verejtékkel tud elérni.

Mi lesz most?

Van még néhány fellépésem, aztán kicsit lerakom a hangszert. 46 év után kell egy kis pihenés. Amennyiben szükség lesz rám, szívesen visszajövök, de csak koncertmesterként, hiszen elértem valamit, ebből visszalépni, még ennyi idősen sem szeretnék.



rendezvenyhelyszinek.hu
A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam,
irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)
© 2008-2013, Minden jog fenntartva - Budapesti Operettszínház