Villanófényben - Dolhai Attila

Dolhai Attila neve összeforrt Rómeóval, a musicalek állandó hőse volt, a műfaj legnagyobbjai között tartja számon a hazai közönség. Egy nap azonban a külső szemlélők számára különös döntést hozott, amit persze ő hosszasan és alaposan megfontolt: felhagy a sikert jelentő musical énekléssel és kipróbálja magát az operettben. Sokan kétkedve nézték, de ma már elmondhatja, hogy bár nem volt könnyű az elmúlt két és fél év, mostanra megérkezett. Övé a műfaj. Épp olyan biztonsággal és érzékenységgel énekli Edvint, Boriszt vagy Petrovot, mint annak idején nagy musical szerepeit. Néhány hete újította fel a Budapesti Operettszínház a Marica grófnőt, melyben Dolhai Attila Taszilóként mutatkozott be. Hamarosan pedig Münchenbe indul, hogy részt vegyen élete első németországi turnéján.

A bemutató előtt beszélgettünk. Akkor azt mondtad, még nem igazán van meg a szerep. Most hogy állsz?

Általában a próbaidőszak végére jutok el oda, hogy nagyjából tudom, mit és hogyan akarok játszani, de nem vagyok az a típus, aki a premier után hátradől, és azt mondja: kész, megvolt, pipa. Előadásról előadásra dolgozom a szerepen. A premieren teljesen magamon kívül voltam, azt se tudtam, mit csinálok. Másnapra már kicsit lenyugodtam, felszabadultabb lettem, a harmadik előadást pedig már élveztem is.

Izgalmas a feladat, hiszen van benne szerep a szerepben (Tasziló gróf álnéven tiszttartóként dolgozik Marica birtokán), nagy szenvedélyek, és elképesztően népszerű dalok, mint a Hej cigány, vagy az Imádom a pesti nőket. Mi jelenti a legnagyobb kihívást számodra?

Így igaz, hihetetlenül hálás a szerep és az egész darab tele van slágerekkel. Amit én a leginkább szeretek az az a jelenet, amikor Marica kezébe kerül az a bizonyos levél, amiből kiderül, hogy a férfi nem az, akinek mondja magát, vagyis végig hazudott. Ott van egy izgalmas színészi lehetőség. Lehetne magyarázkodni, hogy a húgának írta a levelet, de Tasziló nem ezt teszi. Mondhatjuk, hogy van benne tartás és büszkeség, nekem mégis a legfontosabb ebben a gesztusban, az értékrend.

Ha bevallaná a dolgot, azzal elárulná a húgát, beáldozná a testvérét egy nőért, akiről abban a pillanatban azt gondolhatja, hogy nem más, mint egy pillanatnyi fellángolás. Vagyis az az üzenet a lényeges nekem ebben, hogy a testvéri szeretet többet ér bármilyen szerelemnél. De azt a pillanatot is nagyon szeretem, még korábban, amikor végre kettesben maradnak és udvarolhatna Maricának, de ő csak ügyetlenkedik, nem képes színt vallani. És még sorolhatnám. Sok ilyen számomra kedves mozzanat van az előadásban.

Kerényi Miklós Máté és Dolhai Attila

Ebben a darabban is, mint oly sok más előadásban, Kerényi Miklós Máté a partnered. Jól tudtok együtt dolgozni?

Nagyon szeretek Mátéval játszani. Ez már egy közel húsz éves barátság. Először 1998-ban találkoztunk, amikor Keroval az Elisabethen dolgozunk Miskolcon, később osztálytársak lettünk a Színművészeti Egyetemen, azóta pedig, hogy az Operettszínházban vagyok, immár tizenhárom éve, rengeteg előadásban játszottunk együtt. A Marica grófnőben ő már korábban is benne volt, így igazán sokat segített. Az egyik alkalommal kétségbeesetten kért, hogy legalább itt ne pofozgassam. A Csárdáskirálynőben ugyanis van egy jelenet, ahol a rendezői utasításnak megfelelően egy maflást adok neki. És amikor most a próbán bejött a színpadra, nekem máris lendült a kezem. Azt mondta, első pillanatban fel se tűnt neki, mi zavarja, aztán amikor már másodszor vagy harmadszor csináltuk azt a részt, rájött, hogy ez a baja. Én rácsodálkoztam, észre se vettem. Aztán amikor legközelebb próbáltunk, indult a karom, de útközben kapcsoltam, ő meg csak nevetett.

A Sybill Petrovjaként

Több, mint két éve váltottál. A musicalt az operettre cserélted. Hogy érzed, most már igazán a tiéd a műfaj?

Még nem egészen, de azt érzem, nem hiába dolgozunk. Sokszor kétségbe voltam esve ez alatt az idő alatt, hogy helyesen döntöttem-e, érdemes volt-e váltani, de hinni akartam benne, hogy igen. Nagyon hálás vagyok a színháznak a türelméért és a nézőknek, hogy kitartottak mellettem. Ahhoz, hogy megjöjjön az önbizalmam, kellett A chicagói hercegnő sikere, a rengeteg énekóra, a sok háttérmunka és egy véget nem érő állandó önkontroll. Több fontos állomása volt ennek az útnak. A Palotagála az Oroszlános udvarban, a már említett A chicagói hercegnő, a Csárdáskirálynő nyári előadásai, amikor kikerülve az Operettszínház falai közül valahogy én is szabadabb lettem, a miskolci Viktória, egy jótékonysági koncert Rost Andreával Szegeden. Nagyon furcsa volt, amikor újra elővettük a Viktóriát. Egész máshogy élt bennem Koltay huszárkapitány alakja. Nem emlékeztem, miket csináltam korábban, teljesen újra kellett felépítenem a szerepet. És bár jól sikerült a premier, nem voltam elégedett magammal. De végül azért csak megszületett. Van, amit nem tudsz sürgetni, hiába jársz mindennap énekórára, hiába gyakorolsz órákon át, meg kell érnie benned a dolgoknak. Egy ilyen Viktóriás hétvége után egy hétfői napon volt a koncert Szegeden. Gyüdi Sándor dirigálta a Szegedi Filharmonikusokat. Csupa klasszikust énekeltem. Délelőtt 11-kor volt egy próba, úgy éreztem, bolond vagyok, hogy egyáltalán elvállaltam, Andrea mellett meg sem fogok tudni szólalni. De aztán megráztam magam, és arra gondoltam, nem szabad akarni, nem kell erőlködni, csak lazán. Fantasztikusan sikerült az est. Az ilyen és az ehhez hasonló élmények segítettek. Óhatatlanul ott van bennem egy állandó megfelelési kényszer, amit szeretnék elengedni. Ez mostanság érik be. Úgy érzem, most már kész vagyok arra, hogy elkezdjem ezt a műfajt.

A chicagói hercegnőben

Hamarosan itt a karácsony, de te idén nem a családoddal töltöd az ünnepeket, mert az Operettszínházzal turnéra utazol. Milyen érzés?

Nem tudom, még nem volt ilyen karácsonyom. Azt hiszem, én jobban szorongok emiatt, mint a családom. Az biztos, hogy előrébb hozzuk egy nappal a szentestét és hátrébb toljuk két nappal az újévet. December 23-án fogunk együtt ünnepelni. Az ajándékok nagy része már megvan, csak egy-két dolog hiányzik. 20-án és 21-én még előadásom van, de igyekszem az indulás előtti néhány napot csak a családdal tölteni.

A Marica grófnőben

Miket énekelsz a gálán?

Offenbach Szép Helénájából a Hódítási leckét, az Elisabethből a Haláltáncot és több Kálmán operettből is énekelek egy-egy számot. A Marica grófnőből az Imádom a pesti nőket, ezúttal bécsi nőkkel, A chicagói hercegnőből a Ricacát, az Ördöglovasból a Sándor áriát. Mindezt németül.
Nehéz szöveget tanulni és énekelni németül?

Szendy Szilvivel és Földes Tamással A Chicagói hercegnőben

Soha nem voltam még németországi turnén, ez lesz az első alkalom, így aztán nem is szoktam németül énekelni. Beszélek angolul, ettől azt mondják, hogy kicsit angolos a németem. (nevet) Az olaszhoz vagyok szokva, ahhoz képest nagyon más. Ott annyira gördülékeny a magánhangzók és mássalhangzók egymásutánja, itt pedig nem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy eljut-e majd az emberekhez, amit énekelek, vagy csak én gondolom, hogy németül énekelek. Nálam egyébként a tanulási folyamat egy fontos része, hogy letöltöm az általam énekelt dalok német nyelvű verzióit az internetről és azt hallgatom egyfolytában. Ez rengeteget segít az intonációban, a kiejtésben. Úgy érzem, most már biztonságosan tudom a dalok szövegét, mostantól az éneklésre és az előadásmódra kell koncentrálni.

A Csárdás100 londoni állomásán

Egy hét leforgása alatt jártatok Londonban és Szentpéterváron. Mennyire más volt a fogadtatás a két városban?

A londoni koncert a Csárdás 100 keretében valósult meg, a szentpétervári előadás egy operett gála volt, melyben a helyi művészekkel közösen léptünk fel. Londonban egy templomban énekeltünk, ami az ottaniaknak nyilván nem szokatlan, hiszen rendszeresen tartanak ott koncerteket, de számunkra azért mégis csak furcsa volt például A lányok, a lányokat énekelni. Az előadás keresztmetszetét mutattuk be, nem csináltuk meg a jeleneteket, csak egy-egy mondattal vezettük fel a dalokat. Nagyon kedvesek voltak az angolok, egy kis színpadot is csináltak nekünk, de úgy csúszott, hogy még a keringőnél is rettentő óvatosan kellett lépkednünk, nehogy elessünk. (nevet)

A szentpéterváriakkal itt, Budapesten találkoztam először, az Operettszínházban rendezett Csárdás 100 gála vendégei voltak. Az egyik kinti próbán Kero, aki kicsit beszél oroszul, és a tolmács közösen instruálta a színészeket és a műszakot. Mondta az ügyelőnek, hogy úgy indul az előadás, hogy bejön a karmester, elindul a zene és felmegy a függöny. Ezt meghallotta a függönyös, és rájuk engedte a függönyt. Nem most! - mérgelődött Kero. Függöny vissza. Ezt legalább negyedóráig játszották. A kommunikációs nehézségek miatt elég viccesre sikerült a próba, de a végére azért Kero csak gatyába rázott mindent. A musical repertoárból a Gecsemáné dalt énekeltem, valamint a Jekyll & Hyde-ból az Eljött az órát az egyik orosz művésszel. Szerette a közönség, de igazán A bajadérban bravóztak. Ez is azt igazoja számomra, hogy helyesen döntöttem. Péterváron nem ismernek, nem tudják, ki vagyok, mi az előéletem. Itthon van egyrészt az emberekben egyfajta elvárás, másrészt egy olyan szeretet, ami azt jelenti, hogy adott esetben azt is elfogadják tőlem, ami nem annyira jó. De egy idegen közönség előtt volt sikerem, mindhárom este. Ez elismerés és visszaigazolás egyben. Azt hiszem, most már tartunk valahol.