Rómeó és kisöccse, Júlia
2015-02-22
Szinetár Dóra és Dolhai Attila, a Rómeó és Júlia legendás párosa március 13-tól az Én és a kisöcsém című operettben újra együtt látható. Múltról, jelenről és a készülő új produkcióról Spilák Klára kérdezte őket.
Két év után ismét az Operettszínházban lépsz fel. Miért döntöttél a visszatérés mellett, és hogy érzed most magad?

Sz.D.: Azt gondolom, szükségem volt erre a két évre. Egyrészt azért, mert egy csomó minden történt velem, ami nem valósulhatott volna meg, ha továbbra is az Operettszínház társulati tagja maradok. Másrészt visszatérni oda, ami sokáig az életed talán legmeghatározóbb helye volt, nagyon jó dolog. Amikor elkezdtünk próbálni volt bennem némi izgalom, hogy fogadnak majd a kollégák, akiket anno "itt hagytam". De annyira örült mindenki, ez csodálatos érzés volt. Egyébként meg az a furcsa, hogy nem furcsa. Pontosan úgy ülök itt, mintha nem léptem volna ki az ajtón egy véglegesnek tűnő elhatározással. Úgy hogy jelen pillanatban nem azt érzem, hogy visszajöttem ide, hanem azt, hogy valahogy mindig is itt voltam, csak volt egy hosszabb idő, amíg nem játszottam itt.

Hogy kerültél bele az előadásba? Ki keresett meg kit?

Sz.D.: Amikor elmentem ne tagadjuk volt konfliktusunk egymással elég, melynek nagyon sok összetevője volt és a mai napig azt gondolom, hogy bizonyos problémáim jogosak voltak. Abban azonban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az volt a megfelelő megoldás, ami és ahogy történt. Nem szeretek emberekkel rosszban lenni. Mindig törekszem arra, hogy ha ki is lépek egy-egy emberi kapcsolatomból vagy eltávolodom valakitől, normális viszonyban maradjunk. Nagyon fájt, hogy ebben az esetben ez nem sikerült. Miután a színházon belül felmerült a nevem az Én és a kisöcsém főszerepére, KERO hívott fel, hogy elvállalnám-e. Ez egy igazán szép nyitás volt a részéről, nagyon jól esett. Akkor még ő volt az igazgató, az ő irodájába mentem és neki mondtam igent. Teljesen egyértelmű volt a válaszom. Imádom az ilyen típusú darabokat, de a pályám során 25 év alatt eddig csak két alkalommal játszhattam hasonló előadásban, az egyik az Egy bolond százat csinál, a másik a Lili bárónő volt Sopronban. Nagyon szeretem ezeknek a század eleji zenés játékoknak a világát, a humorát, mert annyira szürreális az egész, hogy muszáj komolyan venni, de közben meg nem lehet komolyan venni. És ez a legjobb játék. A döntésemnek tehát ez volt az egyik oka. A második Dolhai Attila személye volt, akivel tízen sok éves színpadi történetünk van. Ritka dolog egy színész életében, hogy egy kollégával ilyen módon összekapcsolódik a neve. Ez értékelendő, fontos dolog. Vonzó volt, hogy újra egy színpadra állhatok az "emblematikus" partneremmel. Ami egyébként azért érdekes, mert a Rómeót leszámítva szinte alig játszottunk együtt. Harmadszorra az új igazgató Lőrinczy György személye is garancia volt a jó hangulatú munkára, hiszen nagyon régóta ismerjük már egymást, bízom benne. Mindezek mellett örültem, hogy általam nagyon kedvelt régi barátokkal dolgozhatok ismét és kíváncsi voltam Réthly Attilára, akivel még nem volt közös munkám.

Szinetár Dóra és Dolhai Attila
Tényleg olyan volt, mintha el sem ment volna Dóri?  Ott tudtátok folytatni, ahol abbahagytátok?


D.A.: Abszolút. az biztos, hogy nekem nagyon hiányzott mint partner, mint kolléga és borzasztóan örültem, hogy visszajött. Az egyik pillanatban azt érzem, mintha el sem ment volna, a másikban meg azt, milyen rossz volt, amikor nem volt itt. Nagyon fontos időszak volt a színház és a mi életünkben is, amikor együtt dolgoztunk, és azt gondolom, ez most ismét egy ilyen pillanat lehet.  Könnyedén tudjuk egymásra bízni magunkat, és ha időnként támad is közöttünk egy-egy kisebb konfliktus, a végén mindig sikerül megtalálnunk a közös nevezőt, és varázslatosan jól tud működni a dolog. Őszintén bevallva, egy kicsit talán elégtételt is jelent, hogy újra együtt játszunk. Volt jó néhány csodálatos pillanat a közös életünkben, és egyszer csak azt mondta, neki más utat kell járni. És persze tudom, hogy így van, el is fogadja az ember, de mégis nehéz ezt tudomásul venni. Egy pillanatra olyan, mintha cserbenhagytak volna. Mint amikor elveszik a játékodat. Főleg amikor ez felerősödik azáltal, hogy egy-egy előadásban nem azok jönnek szembe veled, akiket vársz, akikkel megszoktad, hogy összekacsintasz. Most azt érzem, a dolgok újra a helyükre kerültek, ismét az az ember jön szembe velem, akivel ha összenézünk, ugyanazt gondoljuk. Ez nagyon jó érzés. Boldog vagyok, hogy újra együtt dolgozunk.

Sz.D.: Úgy látom, jót tesz a színháznak, hogy Kero teljes energiával a művészeti vezetésre tud koncentrálni - megkockáztatom, hogy mind a mai napig azon rendezők egyike, akinél jobban kevesen értenek  a zenés színházhoz -, Lőrinczy György személyében pedig egy menedzser típusú, nem művészember került az igazgatói székbe. Külföldön sok helyen láttam erre példát, Magyarországon ez sajnos nem divat. Szerencsésnek tartom, hogy csak a színház irányítására kell koncentrálnia és nem kell megosztania a figyelmét a saját művészi karrierjének ápolásával.

D.A.: Ez a változás Keronak is nagyon jót tett. Amióta megszabadult egy csomó művészembert megnyirbáló adminisztratív feladattól és csak a rendezéssel és a tanítással foglalkozik, megnyílt, megnyugodott, örömmel teszi, amit kell.

Dóri ahogy mondta, a távol töltött két év alatt végigment egy csomó mindenen, sok minden történt vele, de te is, bár itt maradtál, nagy utat jártál be, aminek a végén egy nagyon komoly döntést hoztál.

D.A.: Számtalan oka van annak, hogy úgy döntöttem, nem énekelek többé musicalekben. Egyrészt szerettem volna valahogy megfrissülni, megújulni. Új kihívásokra vágytam. Mind énektechnikailag, mind színészileg úgy éreztem, szükségem van valamilyen változásra. De elmenni semmiképp sem szerettem volna. Az is komoly váltás lett volna, én azonban úgy gondoltam, ha továbbra is énekelni akarok és mindezt színházi kereteken belül szeretném tenni, az Operettszínháznál nincs jobb hely, ezért a minőségi változtatás mellett döntöttem. Ebbe egyébként beletartozik az is, hogy nagyon kevés színházon kívüli fellépést vállalok, kimondottan csak az Operettszínház produkcióiban vagyok jelen. Az elmúlt másfél-két év tulajdonképpen arról szólt és valószínűleg ez még így lesz egy jó ideig, hogy képzem magam. Énekórára, korrepetícióra járok, tanulom a komoly zenét, a klasszikus éneklést, amit persze már sok éve gyakorlok. Mindig azt mondták, "a Dolhai jó, mert strapabíró", de ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy az énekórákon a klasszikus hangképzésben mindig visszahoztuk azokat az arányokat, amiket a musicalben aztán széttoltunk. Az utóbbi fél évben azonban mindent, amit tanulunk célirányosan az operettre fordítok. Kicsit furcsa és nehéz időszak ez, hiszen eddig is sok operettben játszottam, csak visszahallgatva és -nézve a felvételeket, azt gondolom: "Úristen! Hogy énekeltem?" Persze megvoltak a hangok, de a műfaji követelményeknek nem feleltem meg. Most már hogy megvannak az eszközeim hozzá, és csak erre koncentrálok, érzem, hogy jobban tudom csinálni. És nagyon nagy szabadságot ad az a magabiztosság, hogy technikailag sokkal többet tudok. Ez a tudás pedig nagy motivációt jelent. Igazság szerint van bennem egy fajta kíváncsiság, vajon meddig tudunk eljutni a klasszikus hangképzésben? Elképzelhető-e, hogy egyszer operát is énekeljek vagy ez csak egy hóbort? Szóval egy kicsit feszegetem a határokat, aztán meglátjuk, mit hoz az élet.

Szinetár Dóra és Dolhai Attila a Rómeó és Júliában
A lelkednek nem hiányzik a musical?


D.A.: De nagyon. Amikor éneklik a dalaimat, inkább oda se figyelek. Ősszel részt vettem a Kaszás Attila-díjátadón Győrben és Sándor Peti énekelte a 'Szegény kisfiú panaszát' a Sakkból. Ott álltam a takarásban és libabőrös lettem. Érdekes egyébként, hogy amikor komolyzenét hallgatok, nem mindig futkározik rajtam a libabőr, a musical esetében sokszor.

Az Én és a kisöcsém nagyon komoly színészi feladatot ró rátok.

Sz.D.: Ez egy kitűnő vígjáték, remekül megírt párbeszédekkel, ami hihetetlenül jó alakításokra ad lehetőséget. Igazi jutalomjáték a színészeknek, különösen nekem, mert nadrágszerepet játszani nagyon nagy buli. Már gyerekként is imádtam. Három fiú szerepem is volt (Nyilas Misi - Légy jó mindhalálig, Kölyök - A padlás, Nyomorultak- Gavroche - a szerk.), de persze a nadrágszerep kicsit más. Ugyanakkor abszolút biztos vagyok benne, hogy pont úgy kell játszani, mint egy fiút. Nem szabad úgy csinálni, hogy én egy lány vagyok, aki nadrágot vett, hiszen úgyis egy lány vagyok, aki nadrágot vett. Épp ezért a legnagyobb kihívást számomra az jelenti, hogy megtaláljam a megfelelő arányokat: mennyire kell valóban férfivá válnom, illetve mennyire kell meghagyni azt a kis idézőjelet, ahol "lebukhat" az ember. Ezzel nagyon jó eljátszani.

Milyen lány ez a Kelemen Kató?

Sz.D.: Nyilván  egy színész mindig megpróbálja megmagyarázni, hogy akit játszik, az tulajdonképpen ő, de én valóban sok hasonlóságot vélek felfedezni köztünk. Kató a darab elején kicsit unott, álmos, nincs igazán jelen az életben, aztán történik valami, amin úgy fölbosszantja magát, hogy azonnal felébred és onnantól kezdve bármire képes. Én is ilyen vagyok sokszor. Ahhoz, hogy "beinduljak", nekem is kell valami kis szikra. Jelen esetben Katónak az a szikra ahogy Andersen beszél a nőkről, és semmibe veszi őt. Azt mondja: az nem lehet, hogy engem hülyére vesznek, megaláznak, itt hagynak, akkor majd  én megmutatom, hogy merre van előre.

Beleszeret a férfiba és meg akarja szerezni vagy csak a hiúságát bántja a viselkedése, és ezért akarja megleckéztetni?

Sz.D.: Benne van mindkettő. Azt gondolom, hogy már első látásra borzalmasan megtetszik neki , de csak jóval később szeret bele. Amikor már néhány napja együtt "társasutaznak" és megismerik egymást. De ez nagyon különös dolog, különösen Andersen számára. Kató ugyanis pontosan tudja ki iránt, és mit érez, de a férfi számára ez egy végtelenül kényes helyzet, mert az érzelmei látszólag megcsalják, hiszen ő egy fiú iránt táplál gyengéd érzelmeket, amit persze valószínűleg meg sem fogalmaz magának. Nagyon érdekes, bonyolult történet ez. Bár sokszor láttam különböző feldolgozásokban, eddig sosem gondolkodtam el azon, hogy a szexualitással milyen érzékenyen bánnak a szerzők. Számos olyan pillanat van, ahol az ember elgondolkodik, vajon mi tart vissza egy férfit attól, hogy egy számára végtelenül szimpatikus, helyes fiúval kikezdjen.

Andersenről azt tudjuk, hogy nőgyűlölő. Megfejtettétek, mitől van benne ez az ellenérzés a nők iránt?

D.A.: Szerintem nem nőgyűlölő, inkább nőfaló. Szereti a nőket, de csak a maguk helyén. Használja őket. Éli a virgonc életét. Közben persze azt is elmondja, hogy minden más lesz, ha majd találkozik valakivel, akivel nem csak este akar együtt lenni, hanem reggel is. Tehát én azt mondanám: keresi az ideális nőt, addig pedig éli az életét.

Mi az, ami ebben a "fiúban" megfogja őt?

D.A.: Ahogy Dóri is mondta, az együtt töltött pár nap alatt megismeri, megkedveli ezt a valakit, aki azonnal erősen hat rá, de ez a szeretet természetesen egész máshogy nyilvánul meg egy fiúbarátságban, mint egy nővel való viszonyban. Abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy az a sok minden, ami a "fiúban" megfogta, kíváncsi lesz, vajon a nőben is megvan-e. Ez egy nagyon érzékeny pontja az előadásnak. Valószínűleg épp attól igazi ez a szerelem, hogy nem a külső, hanem a belső értékek találkoznak. A lelkük, az intellektusuk talál először egymásra.

Sz.D.: A szituáció és a helyzetek semmi okot nem adnak arra, hogy egymásba szeressenek, de mégis mindig megvannak azok a pillanatok, amikor érződik, hogy a két ember között valami működik. A dolog pikantériája, hogy ez leginkább akkor történik meg, amikor én fiúnak vagyok öltözve.

Először dolgozol Réthly Attilával. Milyen a közös munka?

Sz.D.: Borzasztóan tetszik, ahogy dolgozik, és végtelenül tisztelem a türelmét. Nagyon kevés olyan rendezővel találkoztam, aki ilyen szinten képes és hajlandó meghallgatni mindenkit. Láthatóan figyel minket, és belőlünk akar dolgozni. Tényleg az érdekli, mi hogy gondolkodunk, hogy működünk. Ez iszonyú jó érzés. Ráadásul nem sok olyan feladatom volt, ahol nem piszkált senki azzal, hogy húzzam ki magam, vagy üljek úgy, mint egy nő.

Ti már az Amerikai komédiában is együtt dolgoztatok. Az előző munka is ilyen jó hangulatú volt?

D.A.: Most sokkal felszabadultabbnak érzem Attilát. Az Amerikai komédia volt az első munkája az Operettszínház társulatával, biztosan voltak félelmei, elvárásai. Most már talán több bizalmat szavazott nekünk. Úgy könyvelem el, ennek az az oka, hogy elégedett volt a hozzáállásunkkal, a teljesítményünkkel ezért most bátrabban kezel minket, hagy kicsit csapongani és ez nagyon jól esik. Kíváncsian várom, hová jutunk a bemutatóig.

Az Én és a kisöcsém plakátfotózásán
Az Én és a kisöcsém az egyik legnépszerűbb zenés játék. Jelenleg is több prózai színház repertoárján szerepel. Mitől lesz más ez az előadás az Operettszínházban, mint mondjuk a Pécsi Nemzeti Színházban vagy a szombathelyi színházban?


D.A.: Nem akarunk versengeni más színházakkal, hanem egy nagyon jó előadást szeretnénk létrehozni és ennek minden esélye megvan. Annyiban azonban mindenképp más lesz, hiszen Lőrinczy Attila kicsit tovább írta az eredeti figurákat és az eddig is hálás szerepek, még hálásabbak lettek, amitől még szórakoztatóbb lesz az előadás. Ráadásul kitűnő a szereposztás, mindenkit nagyon eltalált a karakter.

Sz.D.: Ez az előadás egyrészt fantasztikus jutalomjáték az Operettszínház színészei számára, másrészt különlegesség a nézőinknek, hiszen ritkán látják az operett és musical tagozat színészeit egy darabban, ráadásul ilyen elrajzolt érdekes karakter szerepekben. A darab ritkán hallható nagy zenekari kísérettel, ráadásul Bolba Tamás karmester személye külön garancia arra, hogy ez a muzsika csodálatosan szólaljon meg. Az sem mellékes, hogy ebben a színházban minden előadásnak olyan látványvilága van, hogy ha a néző semmi mást nem tesz, csak tátott szájjal meredten ülve nézi a színpadot, ahol állandóan történik valami, akkor is teljes élménnyel távozik. A mai világban, ahol nem könnyű a fiatalok ingerküszöbén áttörni, ez sem utolsó szempont.


A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam,
irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)
© 2008-2013, Minden jog fenntartva - Budapesti Operettszínház