Villanófényben - Bálint Ádám
2016-09-19
Bálint Ádám mögött igencsak sűrű évad áll. A Budapesti Operettszínház művésze A Szépség és a Szörnyeteggel hónapokat töltött Németországban, részt vett a társulat ománi vendégjátékán a Csárdáskirálynővel, fellépett különböző gálaesteken itthon és külföldön, és rövid idő alatt három szerepben is debütált, köztük egy számára eddig kevéssé ismert műfajban, az operettben is. Átvette a távozó Szabó Dávidtól Mercutiot a Rómeó és Júliában, a Sybill bájos, csetlő-botló Poire-ját és végül ő játszhatta már a premieren is a Marie Antoinette sziporkázó fodrászát. Bálint Ádámmal a tehetségkutatók világáról, gátlásról, önbizalomról, karakterszerepekről, makacsságról, az operettről és a főzésről beszélgettünk.
Az emberek a Megasztárból ismertek meg. Azt csak kevesen tudták, hogy van egy színházi előéleted, és hogy akkoriban az Operettszínház stúdiójába jártál. Miért jelentkeztél a tehetségkutatóba? Érdekelt a könnyűzene, ismert akartál lenni vagy ki akartad próbálni magad más műfajban is?


Gyerekszínpadon játszottam már a gimnáziumi években is. Az Operettszínház stúdiójába Somogyi Szilárd hívására jöttem, a műsor ideje alatt másodikos voltam. Elmentem néhány castingra, és ott mesélte valaki, hogy az egyik neves rendező azt mondta neki, addig nem is fog szerepet kapni nála, amíg nincs neve. Menjen el valamelyik tévésorozatba, és ha majd ott megszerzi az ismertséget, szerepet kaphat a színházban. Ez nagyon megragadt bennem. 22 éves voltam. Nem gondoltam, hogy így megy, de úgy voltam vele, ha így megy, nekem is ezt kell tennem. Igazán soha nem érdekelt a könnyűzene, szerintem nem is voltam ügyes a műsorban. Utána két évig jártam az országot, készítettem egy lemezt, mert szinte muszáj volt, ha már ismert lettem, de azt gondolom, nem tudtam jól megcsinálni. A fellépéseket sem élveztem, és nem tudok playbackelni, amire viszont néha szükség van.

A sikert sem élvezted?

Az volt a jó benne, hogy tudtuk, ez soha többé nem ismétlődik meg. Soha többé nem lesz ekkora ismertségünk és sikerünk. Belekóstolhattunk picit, milyen sztárnak lenni. Persze azt is pontosan tudtuk, hogy ez hamar elmúlik majd. De azért nagyon vicces volt, főleg a műsort követő nyár, amikor mintegy 80 koncertet adtunk. A buszunk oldalát lökdösték a lányok, majdnem betörték az ablakot, nem engedtek ki a koncerthelyszínre, mert ott álltak több százan visítva. Nyilvánvaló, hogy ez csak részben szólt nekünk. És közben is azt éreztem, a könnyűzene nem az én utam. Nincs meg bennem az a lazaság vagy exhibicionizmus, ami egy popénekesnek kell.

A popénekes egy az egyben adja saját magát, a színész pedig valaki mögé bújik. Talán féltél megmutatni magad…

Ebben nem értek egyet. Színészként csak úgy tudok működni, ha megtalálom magamban, hogy mi van meg bennem az adott figurából. És akkor nem kell semmit csinálnom, nem dolgozom, csak vagyok, létezem.

Nem ezt mondom. Ha Nyilas Misit játszod, akkor Bálint Ádám megkeresi magában azokat az attitűdöket, ami benne és Nyilas Misiben közös, mégis Nyilas Misit látjuk a színpadon. Popénekesként viszont Bálint Ádám áll a színpadon.

Én meg azt gondolom, hogy a popénekes is egy szerep, de csak egyetlen arc egy emberből. Igen, ezt éreztem. Pont ez volt a bajom vele. Mindig ugyanazt csinálni, mindig ugyanolyannak lenni. Az országban mindenkinek, aki nézte a műsort, volt rólam egy képe, és állandóan annak kellett megfelelnem. Ezen nem lehetett változtatni.

Egyébként a Megasztárban megszerzett ismertség tényleg belépő lett a zenés színházba?

Épp a Megasztár idején voltam egy castingon a Madách Színházban, ahol meg is kaptam a Volt egyszer egy csapat egyik főszerepét, de nem igazán tudtam ott lenni a próbafolyamat alatt és végül nem álltam be az előadásba. Nem sokkal később Kerényi Miklós Gábor kért fel, hogy álljak be a Rómeóba Mercutionak. Pont akkor terveztek a stúdiós osztálytársaimmal és velem egy kezdő, "csikó" szereposztást beállítani.

Villikó az Ördögölő Józsiásban
Ez meglepetés volt?


Persze. Nem gondoltam, hogy ez tényleg be fog következni. Reménykedtem, hogy pár éven belül kapok egy nagyobb lehetőséget, de az meg sem fordult a fejemben, hogy még azalatt, amikor megy a műsor, keres meg Kero. Ha őt megkérdeznéd, lehet, hogy azt mondaná, az ismertségemnek semmi köze nem volt a kiválasztásomhoz.

Mindig a zenés színház érdekelt?

Mindig. 7 éves voltam, amikor apu elvitt a Vígszínházba a Padlásra, aztán három hónappal később az Ózra. Teljesen elvarázsolt. Mindkettő után úgy mentem haza, hogy azonnal énekeltem a dalokat. Megvetettem a kazettát és rongyosra hallgattam. Azt éreztem, ezt akarom csinálni. De hogy miért, nem tudom, mert közben meg teljesen gátlásos voltam. A színpadi szereplés, az, hogy kimenjek emberek elé, egyáltalán nem vonzott, az alkotás viszont - azt a csodát, amit láttam, megteremteni - nagyon érdekelt.

Azt mondod, gátlásos voltál, mégis már korán színjátszó szakkörben játszottál. Ez nem ellentmondás?

Igen, de most, hogy így visszaemlékszem, nagyon kellett, hogy kicsit lökjenek rajtam. Főleg az édesanyám látta, hogy akarom ezt, de félek, úgyhogy segített megtenni az első lépéseket. Én csak a rettegésre emlékszem, mégsem fordult meg soha a fejemben, hogy abbahagyjam. Ezt a mai napig nem értem.

De mitől féltél?

Hogy elfelejtem a szöveget, elrontom a mozgást. Egy gyakorló színész már pontosan tudja, hogy az előadás az ő kezében van. De akkor csak azt éreztem, hogy fogalmam sincs, mi fog történni, mit szólnak majd, ha elrontom, ha rossz leszek. Nem fognak szeretni. Csak a kételyek és a rettegés. Mégis minden nap kimentem és csináltam. Nem értem. A művészet mindig terápia, és nekem valószínűleg erre volt szükségem. Annyira zárkózott voltam, hogy csak a színpad tudott kihozni ebből az állapotból.

Mikor jött meg az önbizalmad? Mikor hitted el, hogy jó vagy?

Már évek óta itt voltam az Operettszínházban. Már eljátszottam Rómeót, a Lángőrt A Szépség és a Szörnyetegben, az Abigél Kuncz Ferijét, legalább hét-nyolc viszonylag nagy szerep volt mögöttem és még mindig azt éreztem, egyszer talán jó leszek. Azt hiszem, az volt az a pont, amikor elhittem, hogy megérkeztem, amikor elkezdődött a német Szépség turné hat évvel ezelőtt. A kinti közönség soha nem hallott se rólam, se a többiekről. Sose felejtem el! Az első előadáson Münchenben elkezdtem mondani a szöveget, jöttek a poénok és nevettek a nézők. A végén óriási tapsot kaptam. Hihetetlenül jó volt. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy ott volt a Megasztár, ők csak azt a három órát látták belőlem a színpadon, egy idegen nyelven. Az a siker az enyém volt, én csináltam. Akkor éreztem először, lehet, hogy én ezt tudom.

Lángőrként A Szépség és a Szörnyetegben
Azáltal, hogy megnőtt az önbizalmad, jobb lettél a korábbi szerepedben is?


Szerintem igen. Rájöttem, ha rendben vagyok belül, és jól érzem magam a színpadon, akkor a közönség is jól érzi magát a nézőtéren. Az énektechnikai tudásom - nyilván lehet még fejleszteni - alapvetően megvan, akkor mitől féljek? Attól kezdve elkezdtem elképesztően élvezni mindent, amit csinálok. Úgy érzem, minden lehetőséggel, amit azóta kaptam, élni tudtam.

Az a fajta színész vagy, aki a próbán szüli meg a figurát, vagy otthon is, útközben is kattog az agyad?

Már az olvasópróbán pontosan tudom, mit szeretnék, annak ellenére, hogy még fogalmam sincs, mit akar a rendező. Gondolkodom a figurán: mi a szándéka, miért jön be abba a jelenetbe, mi változik meg, miből adódik a konfliktus, hova jut el. Már az első próbára így megyek. Ülök a kocsiban és állandóan ez jár a fejemben. Elemzek. Ez persze sokszor nagyon nagy baj.

De ha a próbák során kiderül, hogy nincs igazad, vagy a rendező mást akar?

Rémesen makacs vagyok, mint egy öszvér, és nem könnyű meggyőzni. Megingathatatlanul hiszem, hogy kész vagyok már az elején és rengeteg konfliktus adódik abból, hogy azt gondolom: senki nem ismer úgy, mint ahogy én magamat; hogy jó az ízlésem és jól érzem, mi fog működni nekem a színpadon.

A Csárdáskirálynőben
Azért ebben meglehetősen problémás lehet, hogy te valamit gondolsz a saját szerepedről, de nem látod át az egész előadást, és abban a te helyedet. A rendező egy koncepcióban gondolkodik. A többiek viszonylatában nem biztos, hogy az, amit te gondolsz a szerepről, megállja a helyét.


Ez így van. Ezeket a meccseket meg szoktuk vívni, és többnyire belátom, hogy igaza van a rendezőnek, és máshogy oldom meg a szerepet - de vita és harc nélkül soha. Tudom, hogy ez nem a legjobb attitűd, küzdök vele rendesen.

Nem fordult meg a fejedben, hogy rendezz, ha már ilyen erős elképzelésed és határozott véleményed van?

Érdekes, nekem nem, de páran már mondták, hogy rendeznem kellene. De ez egy szakma, amit én nem tanultam, nem ismerek. Ugyanakkor nagyon erős elképzelésem van minden esetben. Látom magam előtt már az olvasópróbán az egész darabot: hogy csinálnám, mit hangsúlyoznék belőle, mi lehet az aktualitása, mit kellene elmondani vele, hogy nézne ki a színpadkép.

Elsősorban karakterszerepeket játszol, nem hősöket.

Nem való nekem a hősszerelmes szerepkör. Nem vagyok hozzá elég jóképű, és nem is mozgatják meg eléggé a fantáziám azok a figurák. Egy hősszerelmes mindig egy vagy kétféle érzelem mentén mozog az előadás során. Rómeó szeret és gyűlöl - de még gyűlölni sem gyűlöl igazán. Miközben Rómeót játszottam, azt éreztem - hiába voltam kezdő -, hogy nem való nekem. Pedig közben rettentően nehéz feladat, majd' belehaltam a fizikai részébe: rengeteg rohangálás, mászás, ugrás, közben meglegyen az a hang. El sem tudtam jól elénekelni, mert az egy tenor szerep, én pedig bariton vagyok. Magas volt, hiába dolgoztam rajta énektanárral. Le a kalappal a hősszerelmes kollégáim előtt.

Pedig fiatalon az emberek általában főszereplők akarnak lenni…

Én nem.

Szendy Szilvivel a Sybill-ben
Akkor mi az, amit a legjobban szerettél az eddigi szerepeid közül?


A Lángőrt például A Szépség és a Szörnyetegben. Azt azért szeretem nagyon, mert még mindig találok benne újabb és újabb pillanatokat, amivel gazdagítani lehet a figurát, egy-egy apróságot, hogy meghatóbb legyen, vagy legyen még egy poén, amivel a két főszereplő szerelmi történetéhez még inkább hozzá tudok adni valamit. Furcsa, eljátszottam már legalább ötszázszor és nem unom. De szeretem a Marie Antoinette-t, mert olyan figurát, mint LéonardAutié, még sosem játszottam és lehetek benne egy picit sok, az Amerikai komédiában azt a kis hebehurgya figurát, Albert Morningot.

És imádom a Sybillt. Az előadás is elképesztően jó, de Poire szerepe, amivel megajándékoztak, csodálatos. Kicsit neurotikus, ideges, feszült, mellette borzasztóan intelligens. Nagyon összetett karakter és hogy épp melyik oldalát mutatja, az mondatról mondatra változik. Nagyon jól megírt szöveg. Jó szerepeim vannak most, nagyon szeretem őket.

Az évad közben távozó Szabó Dávid több szerepét is te vetted át. Így például az előbb említett Poire-t és a Marie Antoinette excentrikus fodrászát. Mennyire volt megterhelő ez az időszak?

Úgy tűnt, hogy nekem az évad első fele lesz húzós: két hónap Németországban és Svájcban a Szépséggel, a Csárdáskirálynővel Ománban, plusz vendégszereplések, darabfelújítások. Szeptembertől decemberig egy percre sem álltam meg. Eredetileg úgy volt, hogy januártól van egy kis pihenő. Aztán amikor kiderült, hogy Dávid elmegy, három szerepét is én kaptam meg. A már említett kettő mellett átvettem tőle Mercutiót is. Közben a feleségem is sokat dolgozott, van egy kislányunk, aki még nem bölcsis, és nincs bébiszitterünk. Csak este tudtam próbálni: a feleségem elment reggel 8-kor, hazaért 5-re, én akkor bejöttem a színházba, itt voltam este 10-ig vagy 11-ig, hazamentem és éjszaka tanultam, aztán kezdődött a reggeli "műszak" a kislányommal. Kemény volt. Épp hogy befejeztük az évadot, kezdődött a nyári Szépség turné, amiről augusztus elején jöttünk haza. Iszonyatos logisztika volt, nem tudom, hogy csináltuk végig.

Amikor ilyen sok feladatod van, ilyen koncentráltnak, összeszedettnek kell lenned, mi az, ami feltölt, tovább lendít?

Csak az a gondolat, hogy ez jó. Jó, ami most történik. Hiába nagyon fárasztó, ezek azok a pillanatok, amiért érdemes csinálni ezt a szakmát.

Peller Annával a Marie Antoinette-ben
Elsősorban a musicalekben vagy otthon. Most megkaptad a Sybill táncoskomikus szerepét. Mennyire áll közel hozzád az operett, mint műfaj?


Ahogy általában játsszák az operettet, az szerintem zsákutca, annak vége. De itt, az Operettszínházban Kero és a többi rendező keresi a műfaj jövőjét; hogy lehet maivá, korszerűvé tenni. Például Szabó Máté is a Sybillben arra törekszik, hogy valódi emberi érzelmek, konfliktusok, szándékok, akarások, gondolatok jelenjenek meg, amitől rögtön nem egy idilli világ elrajzolt mesefigurái rohangálnak a színpadon, hanem hús-vér emberek, akikkel a nézők azonosulni vagy épp ellenérezni tudnak. Természetesen a műfaj megkövetel egyfajta elemeltséget, nem lehet a realista színház eszközeivel közelíteni az operetthez, de a szereplők és helyzetek igazságát itt is meg lehet és kell teremteni. Ezt a fajta operettet már szeretem. Énektechnikában persze mást követel az embertől, mint a musical: az sokkal beszédszerűbb, nyersebb, sokkal nagyobb tere van a dinamikai játéknak. A klasszikus, "operettes" hangképzés viszont az egyetlen, amivel idősebb korban is úgy tudsz énekelni a színpadon, hogy nem megy el a hangod. Most tanulom, hogy lehet a kétféle technikát megfelelően ötvözni. Nagy kedvencem JoshGroban kanadai énekes, aki ezt a kettőt csodálatosan tudja egyesíteni. Előadások előtt gyakran őt hallgatom, és miközben vele énekelek, nekem is rááll a torkom, lelazulnak az izmok, kinyílnak a megfelelő üregek. Harmincöt éves leszek, már csak úgy tudok talpon maradni, ha az énektechnikám kifogástalan.

Amikor 2004-ben Kero felkért Mercutio szerepére, végül Rómeót játszottad sok éven át. Dávid távozása után nyílt rá először alkalom, hogy Mercutio lehess?

Igen. Nagyon furcsa volt most beállni. Amikor először bementem próbálni, megláttam a díszletet, megéreztem a jellegzetes illatát, és visszajött minden érzés. Visszajött még az a rettegés is, amit Rómeóként éltem át estéről estére. De nem volt idő ezzel foglalkozni, meg kellett csinálnom a feladatot. Amint elkezdtük a próbát, minden megváltozott. Más figura, más energia, más érzelmeket kellett megtalálnom benne, és azonnal beleszerettem. Azt éreztem, ez végre az a ruha, ami jó rám. Nem szűk, nem nagy, az enyém.

Homonnay Zsolttal és Földes Tamással az Amerikai komédiában
Úgy érzed, helyeden vagy most a színházban?


Évek óta ezt érzem, de most ezzel a három új feladattal végképp nagyon boldog és hálás vagyok.

Merre tovább? Mit tartogathat még a pálya?

Tudod, melyik vonal vagyok? Csere Laci és Csonka Bandi alkat, akik nem tudnak kiöregedni. Van egy örökifjú kisugárzásuk, és hiába tudjuk, hány évesek, mégis működnek a szerepeikben, mert jó karakterek. Azt hiszem, hasonló vagyok én is. Karakterszínészként az embernek amúgy is kevésbé kell attól félnie, hogy kiöregszik. Mindig lesz feladat, ha nem is nagy. Vannak olyan szerepek a zenés színházban, amik még várhatnak rám. Úgyhogy nem félek igazán.

Van B verzió?

Három diplomám van, úgyhogy tudok mit csinálni. A színház mellett végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol szereztem egy művészettörténész és egy franciatanár diplomát. Ezenkívül szakácsiskolába is jártam, tehát van kétkezi szakmám is. Ha nagyon akarok, tudok valamihez nyúlni, de annyira szeretek színész lenni és olyan jól érzem magam az Operettszínházban, hogy itt szeretnék dolgozni, amíg erre lehetőségem van. Azt hiszem, Lőrinczy György főigazgatóval jól értjük egymást, úgy tűnik, szereti, amit csinálok és bízik bennem. Én már tudom, melyik szerepben tudom magam elképzelni a mostani évadban, de csak titkon remélem, hogy meg is talál a feladat.


Villanófényben - Lévai Enikő
Villanófényben - Felföldi Anikó
Villanófényben - Bordás Barbara
Villanófényben - Dolhai Attila
Villanófényben - Kállay Bori
Villanófényben - Bálint Ádám
Villanófényben - Laki Péter
Villanófényben - Bodor Johanna
Villanófényben - Mészáros Árpád Zsolt
Villanófényben - Bordás Barbara
Villanófényben - Lőrinczy Attila
Villanófényben - Polyák Lilla
Villanófényben - Vágó Bernadett
Villanófényben - Auksz Éva
Villanófényben - Fischl Mónika
Villanófényben - Frankó Tünde
Villanófényben - Vadász Zsolt
Villanófényben - Peller Károly
Villanófényben - Szabó P. Szilveszter
Villanófényben - Peller Anna
Villanófényben - Szendi Szilvi
Villanófényben - Nádasi Veronika
Villanófényben - Lévay Szilveszter
Villanófényben - Felföldi Anikó
Villanófényben - Földes Tamás
Villanófényben - Kerényi Miklós Máté
Villanófényben - Lukács Anita
Mi is itt vagyunk! - Lévai Enikő Éva
Mi is itt vagyunk! - Muri Enikő
Mi is itt vagyunk! - Szentmártoni Norman
Mi is itt vagyunk! - Barkóczi Sándor
Mi is itt vagyunk! - Simon Panna
Mi is itt vagyunk! - Gömöri András Máté
Mi is itt vagyunk! - Jenes Kitti
Mi is itt vagyunk! - Angler Balázs
Mi is itt vagyunk! - Kisfaludy Zsófia
Mi is itt vagyunk! - Veréb Tamás
Mi is itt vagyunk! - Gubik Petra
Mi is itt vagyunk! - Kocsis Dénes
Polyák Lilla
Dolhai Attila
Gubik Petra
Kapócs Zsóka
Bíró Eszter
Szulák Andrea
Mészáros Árpád Zsolt
Kállay Bori
Bordás Barbara
Kerényi Miklós Máté
Füredi Nikolett
Janza Kata
Feke Pál
Dolhai Attila
Boncsér Gergely
Bordás Barbara
Vadász Zsolt
Dancs Annamari
Lukács Anita
Oszvald Marika
Dézsy Szabó Gábor
Pálfalvy Attila
Vágó Zsuzsi
Papadimitriu Athina
Jantyik Csaba
Bódi Barbara
Faragó András
Csengeri Ottília
Dániel Gábor
Nádasi Veronika
Peller Károly
Szendy Szilvi
Vadász Dániel
Kalocsai Zsuzsa
Bálint Ádám
Kékkovács Mara
A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam,
irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)
© 2008-2013, Minden jog fenntartva - Budapesti Operettszínház