Villanófényben - Polyák Lilla
2016-03-18
Március 4-én mutatta be a Budapesti Operettszínház a Marie Antoinette című musicalt, az első szereposztás címszerepében Polyák Lillával. A művésznővel a premiert követően beszélgettünk Lévay Szilveszter muzsikájáról, a történelmi alakok színpadon való megjelenítéséről, önazonosságról, énekesi technikákról, pop zenéről és pályaválasztásról.
A Magyarországon bemutatott valamennyi Lévay Szilveszter darabban játszottál. Hogy látod, milyen a mester mostani műve?


Látszik rajta, ahogy Szilveszter a különböző életszakaszokba érve másként fogalmaz, és máshogy gondolkodik, épp úgy, ahogy mindannyian változunk és fejlődünk. Azáltal, hogy ez most már a negyedik Lévay premierünk, a darabjain keresztül elég pontosan meg tudjuk mutatni az életút különböző állomásait és változásait. Szerintem ez csodálatos dolog. Az első operettszínházi előadása az Elisabeth volt az, aztán jött a Mozart, majd a Rebecca, ami a szívem csücske volt eddig a pillanatig. Most már a Marie Antoinette áll hozzám legközelebb, de ez talán érhető, néhány nappal a bemutató után. Természetesen Szilveszter ebben a musicalben is felvonultatja pontosan felismerhető stílusjegyeit, amiket én nagyon szeretek. Van egy kicsit rockos világa, közben egy kis barokk hatása, olyan, mintha már maga a mű is crossover lenne. Imádom a zenéjét. És persze csodálatosan szép, nehéz dalokat írt most is az énekesek számára.

A komoly énekesi feladat mellett Marie Antoinette figurája összetett és nehéz kihívást jelent színészként is.

Rendkívül nehéz minden olyan feladat, amikor meghal a hős. Meg kell tudni mutatni a nézőknek, hogy jut el a szereplő abba az állapotba, amelynek az a vége, hogy elhagyja ezt a porhüvelyt, függetlenül attól, hogy természetes úton hal meg, megölik vagy öngyilkos lesz.

A Rebeccában
A szerep mely vonala a legizgalmasabb számodra? A szerelmi szál, a gyerekekkel való viszony, az emberi fejlődés és letisztulás?


Kimondtad az alapvető hívószavakat. Ő egy iszonyatosan érzelmes és az érzelmeinek a szélsőségeit is vállaló és megélni képes szerelmes nő. Anyaként a gyerekei mellett a végsőkig kiáll, harcol értük, védi és óvja őket az utolsó pillanat utolsó lélegzetéig. És mindeközben ott az a jellemfejlődés, ahogy belenő a feladatába. Az az ő igazi tragédiája, hogy addigra lesz belőle méltó királyné, mire elveszíti a fejét. Egy felszínes kis fruskából, aki nem törődik a nép nyomorával, egy problémákat értő, mély gondolkodású nővé érik, aki túl későn érkezik meg oda, ahol lennie kellene.

Valós történelmi eseményeket és személyeket szerinted hogyan lehet jól feldolgozni és megmutatni színpadon?

Azt gondolom, minden történelmi eseményt feldolgozó színpadi mű esetében nagyon fontos, hogy a valós alapokat fiktív elemekkel egészítsék ki, mert így lehet igazán izgalmas színpadi szituációkat létrehozni. És bár valós történelmi személyről beszélünk, vagyis kellenek az igazságok, mégis szükség van olyan dolgokra is, amik esetleg szélsőségesebbnek vagy izgalmasabbnak mutatják őt, mint amilyen valójában volt/lehetett. Mindezek mellett ráadásul még ott a színész, adott esetben én: hogyan tudom magamon átengedni a figurát, mik a közös pontok bennünk, és ebből csinálni egy olyan karaktert, akit hitelesen tudok megformálni, és mégis róla szól.

Waldstatten bárónőként a Mozart!-ban
Hogy zajlottak a próbák KERO-val?


Nekem ez egy hihetetlenül jó és már alig emlékezett élmény. Borzasztó rég dolgoztunk együtt. Kilenc évvel ezelőtt, a Rudolf volt az utolsó közös munkánk. Úgyhogy nagy várakozással néztem a próbák elé.  Fantasztikus volt a próbaidőszak, KERO bátran hagyott minket dolgozni, bízott bennünk, így aztán nagyon jól alkottunk együtt.

Más színházakban is dolgozol. Hogy látod, miben különbözik az Operettszínház más színházaktól?

Az egyetem elvégzése után két és fél évre Ausztriába szerződtem, és miután hazajöttem, az Elisabeth-tel debütáltam Magyarországon. Ez mindig ott lesz a szívemben. Azóta az Operettszínház az egyik otthonom. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az ország két legnagyobb zenés színházában évek óta fontos szerepeket játszhatok.

A Marie Antoinette címszerepében
Kipróbáltad magad a pop műfajban is. Az csak kaland, vagy komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy a könnyűzenei színpadon is jelen légy?


Nem mindenáron szeretnék félévente dalokkal jelentkezni. De ha úgy érzem, hogy olyan mondanivaló születik meg bennem, amihez a popzene a legjobb közvetítő közeg, még ha nem is én írom meg a dalt, hanem egy komoly közös munka után születik meg, azt szeretném elénekelni. Tehát nem arról van szó, hogy én egyik évben színésznő, a másikban énekesnő vagyok, hanem arról, hogy időnként valami, amit nagyon szeretek és élvezek, összetalálkozik a közönség ízlésével. És ez nem múlt idő. Ritkán tudok új dallal előjönni, de most épp tervben van a következő.

Hogy kell elképzelni ezt a közös alkotást?

Van néhány zeneszerző, akiket nagyon szeretek és nagyon jól tudok együtt dolgozni. Általában van egy ötletem, és azzal megkeresem azt, akiről úgy gondolom, az adott témához a legmegfelelőbb lenne. Leülünk, beszélgetünk, megszületik egy dal, és arra íródik egy szöveg, ami megpróbálja kifogalmazni azt, amit én szeretnék a dallal elmondani.

Számít az a plusz egy pop sláger estében, hogy te nem szimplán előadó vagy, hanem színész is?

Abszolút, de olyan dal is van, amikor ez éppenséggel hátrányt jelenthet, mert a popzene az egészen különleges műfaj. A lírai művek esetében rendkívül fontos, hogy a dalok mögött olyan előadó álljon, aki át tudja engedni magán az érzelmeket. Nem színészetről beszélek, ezek saját érzelmek, amiknek át kell áramlani az emberen, de borzasztóan fontos, hogy tudni kell azokat közvetíteni. Egy könnyed pop slágerben azonban erre sokszor nincs igazán szükség.

Marie Antoinette-ként
Te egyébként civilben milyen zenét szeretsz?


Mindenevő vagyok és nagyon változatos zenéket szeretek. A mindenkori hangulatomtól függ, hogy épp mit hallgatok. Van, amihez a dzsessz passzol, amikor melankolikus hangulatban vagyok Adéle lemezek mennek, de nagyon szeretem az igazán könnyed és szórakoztató popzenét és a keményebb rockot sem vetem meg.

Pályád jelentős részében a komoly, nagy drámai szerepek találtak meg. Mi a helyzet a vígjátékokkal?

Az elmúlt időszakban sokféle lehetőségem volt, több vígjátékban is kipróbálhattam magam. Rettenetesen örülök annak, hogy kinyílt előttem a pálya. Egészen fiatalon nagy drámai szerepeket játszottam, mint az Elisabeth vagy az Anna Karenina. Az utóbbi években azonban olyan feladatokat kaptam - a Csoportterápiában, a Tanulmány a nőkről-ben, vagy a Spamalot-ban - amikben a komikai vénámat is megmutathattam. Sokat fejlődtem és tanultam ezeken a darabokon, de most már igazán jól jött újabb nagy drámai szerep. Rettentően hiányzott.

Az egyes szerepek más-más hangszínt követelnek? Másként énekelsz egy Rebeccát vagy egy Mary Poppinst?

Tudatosság sajnos vagy hál' istennek nincs benne, de tény, hogy másként fogalmazom a különböző szerepeket és később, spéttel szoktam észrevenni, hogy máshogy is énekelem, mivel az adott dal vagy szerep másfajta hangfogást igényel. A Rebeccát például sokkal sötétebb tónusú hangon énekeltem, mint a többi szerepemet, mert világos hangszínen nem élt volna meg. Nem patetikusra kell sötétíteni, de a saját normál állapotomon belül egy sötétebb állást kell választani ahhoz, hogy elég "dark" legyen. A Marie Antoinette-ben is sokszor érzem, hogy a lelki mélységektől megjönnek a sötét színek a hangomban. Ugyanakkor egy szerepen belül nem kell mindig ugyanazt a hangfogást választani, ahogy komorul a történet, és a figura megy lefelé, úgy lehet vastagítani.

A Mozart!-ban
Számodra nem okoz nehézséget egy prózai jelenet után az éneklés? Sokan azt mondják, nehéz átváltani, mivel teljesen más a hangszálak fekvése beszéd és éneklés közben.


Amikor olyan színészi feladat előtt állok, mint most a Marie Antoinette, előjön belőlem "a Horvai". (Nevet) Kevesen tudják, de prózai szakra jártam a főiskolán, többek között Nagy Ervin és Kolovratnik Krisztián voltak az osztálytársaim. Szóval ilyenkor olyan szinten élem át a drámát, sírok, kiabálok ha kell, hogy utána sokszor magamon is csodálkozom: "miből gondoltad, hogy ezután még ezt a dalt nekiállsz elénekelni? Sehogy sem fogod!" Ezért lényeges, hogy a próbákon az ember megtalálja a megfelelő arányokat. Amikor megszületik bennem az adott jelenethez szükséges érzelem, akkor már az agyam lép működésbe, és igyekszem kipróbálni, milyen hangerő az, ami az átéléshez szükséges, mégis a következő pillanatban képes leszek énekelni. De ehhez először széjjel kell szakadni. Én mindig a színházból indulok ki. A dalok meglesznek majd a végén, de előbb fel kell építeni a szerepet, ami alatta van. És bármilyen musicalt játszom, akármennyire jól is kell énekelni benne, mindig azt gondolom, a dalnak nem főként kell lennie, hanem mellékesnek, a szerep és a történet kiszolgáló eszközeként. Semmi nem történik ugyanis, ha az ember főleg elénekel egy dalt remekül, és közben nincs meg a figura és a sztori.

A Rudolfban
Te is úgy voltál vele, hogy miután kikerültél a főiskoláról, kezdted el igazán megtanulni a szakmát?


Abszolút. A főiskola arra volt elég, hogy pontosan tudd, nem tudsz semmit, hogy rá gyere, ez most kezdődik. De még ma is úgy érzem minden egyes szerepnél, hogy teljesen elölről kell kezdenem. Csak most már van annyi rutinom, hogy bizonyos pontokon le tudok verni cölöpöket, és cölöptől cölöpig rápakolom az egészet. Vannak olyan érzelmi pontok a darabban, amikről tudom, hogy ott hol kell tartani nagyjából, és utána arra húzom rá szépen a szerepet. Visszatérve a zene kontra próza konstellációra. Nekem nem okoz gondot sem prózát játszani, sem énekelni. A legnehezebb, amikor nagyon sok a szöveges rész egy nehéz zenés darabban, mint például a Marie Antoinette-ben, ahol hosszú, nagy jeleneteket játszunk, és utána kell énekelni. Egy rockopera, ahol az ember az elejétől a végéig énekel, még azt is dalban mondja el, hogy "Szia!", sokkal kevésbé fáraszt. Összefésülni a dalt és a prózát, az a legmegterhelőbb, mert nagyon más a torokállás.

A Marie Antoinette-ben
Annyi mindent eljátszottál, a musical irodalom legnagyobb szerepeit. Mi az, ami még hajt, ami motivál?


Egy új feladat mindig új kihívás. És ha nem rutinból megy neki az ember, akkor az mindig iszonyatosan motiváló tud lenni. De engem az is inspirál, hogy a meglévő szerepeimet karbantartsam, hogy úgy tudjam játszani őket estéről estére, mintha még újak lennének. Fantasztikus azt megélni, hogyan változnak bennem hónapról hónapra vagy évről évre az egyes karakterek. De ha az embernek nincs komoly problémája vagy nincs kiégve, ami azért időnként óhatatlanul előfordul - nekem is voltak hullámvölgyeim -, akkor friss és kíváncsi tud maradni. Az életem változásának és annak köszönhetően, hogy az elmúlt másfél évet elképesztően komoly önismereti felturbózással és olyan tréningekkel töltöttem, amik segítségével közelebb kerültem magamhoz és testileg-lelkileg egyaránt megújultam, régen éreztem magam ennyire rendben és önazonosnak, azt gondolom, ettől vagyok ennyire nyitott az új élményekre, ami a színházban is megjelenik. Nem félvállról veszem a feladatot, hanem boldogan megyek neki a kihívásnak, mintha húsz éves lennék.

Ha valamelyik gyereked majd erre a pályára szeretne menni, milyen tanácsot adnál neki?

Mindenben támogatni fogom őt, épp úgy, ahogy engem is támogatott az édesanyám. Szerintem az a legfontosabb, hogy legyen saját akaratuk és elképzelésük az életükről. Biztos el fogom mondani, hogy vannak ennek a pályának hátulütői, de melyiknek nincsenek? Ha úgy érzi, ez a dolga, ezt kell csinálnia, segíteni fogok neki, amiben csak lehet, de nem protekcióval vagy bármilyen közbenjárással, hanem annak támogatásával, hogy higgyen az álmaiban és valósítsa meg azt a képességei szerint. Ugyanakkor azt is elmondanám neki, ha bármi mást is el tud képzelni hivatásának, ne ezt válassza. Ezt a pályát akkor kell választani, ha semmi mást nem tudsz elképzelni magadnak.

Te semmi mást nem tudtál elképzelni?

Soha semmi mást nem tudtam elképzelni.

Most se?

Most se.


Fischl Mónika opera szerepben
Dualitás a Kálmán Imre Teátrumban
Villanófényben - Földes Tamás
Villanófényben - Gubik Petra
Villanófényben - Závada Péter
Villanófényben - Ottlik Ádám
Villanófényben - Lévai Enikő
Villanófényben - Felföldi Anikó
Villanófényben - Bordás Barbara
Villanófényben - Dolhai Attila
Villanófényben - Kállay Bori
Villanófényben - Bálint Ádám
Villanófényben - Laki Péter
Villanófényben - Bodor Johanna
Villanófényben - Mészáros Árpád Zsolt
Villanófényben - Bordás Barbara
Villanófényben - Lőrinczy Attila
Villanófényben - Polyák Lilla
Villanófényben - Vágó Bernadett
Villanófényben - Auksz Éva
Villanófényben - Fischl Mónika
Villanófényben - Frankó Tünde
Villanófényben - Vadász Zsolt
Villanófényben - Peller Károly
Villanófényben - Szabó P. Szilveszter
Villanófényben - Peller Anna
Villanófényben - Szendi Szilvi
Villanófényben - Nádasi Veronika
Villanófényben - Lévay Szilveszter
Villanófényben - Felföldi Anikó
Villanófényben - Földes Tamás
Villanófényben - Kerényi Miklós Máté
Villanófényben - Lukács Anita
Mi is itt vagyunk! - Lévai Enikő Éva
Mi is itt vagyunk! - Muri Enikő
Mi is itt vagyunk! - Szentmártoni Norman
Mi is itt vagyunk! - Barkóczi Sándor
Mi is itt vagyunk! - Simon Panna
Mi is itt vagyunk! - Gömöri András Máté
Mi is itt vagyunk! - Jenes Kitti
Mi is itt vagyunk! - Angler Balázs
Mi is itt vagyunk! - Kisfaludy Zsófia
Mi is itt vagyunk! - Veréb Tamás
Mi is itt vagyunk! - Gubik Petra
Mi is itt vagyunk! - Kocsis Dénes
Polyák Lilla
Dolhai Attila
Gubik Petra
Kapócs Zsóka
Bíró Eszter
Szulák Andrea
Mészáros Árpád Zsolt
Kállay Bori
Bordás Barbara
Kerényi Miklós Máté
Füredi Nikolett
Janza Kata
Feke Pál
Dolhai Attila
Boncsér Gergely
Bordás Barbara
Vadász Zsolt
Dancs Annamari
Lukács Anita
Oszvald Marika
Dézsy Szabó Gábor
Pálfalvy Attila
Vágó Zsuzsi
Papadimitriu Athina
Jantyik Csaba
Bódi Barbara
Faragó András
Csengeri Ottília
Dániel Gábor
Nádasi Veronika
Peller Károly
Szendy Szilvi
Vadász Dániel
Kalocsai Zsuzsa
Bálint Ádám
Kékkovács Mara
rendezvenyhelyszinek.hu
A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam,
irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI)
© 2008-2013, Minden jog fenntartva - Budapesti Operettszínház